„Malota László olyan barátom, akire mindig számíthatok. Bizalma sikereimben töretlen, írásai kikapcsolódást nyújtanak az edzések közötti szabadidőmben, megnyugtatnak és energiával töltenek fel. Kivételes írói tehetség, sokrétû ember! Nagyon bízom benne!”

Erdei Zsolt

„Elküldte regényét, megtisztelt vele. Levelének bevezetõ sorai megrendítõek. Nehéz sors. Írósors.
A regényt háromszor olvastam el. Tetszett. Tetszett a története, tetszett az iróniája. Én iróniát olvastam ki belõle. És tetszett a merészsége. Hallatlan merészsége. Tudja-e, hogy darázsfészekbe nyúlt? Ma ilyet írni a katolikus egyház jelentõs intézményeirõl veszedelmes dolog. Kiátkozással, üldöztetéssel jár. Igaz máglyahalállal talán még nem. Ámbár a világ mai állása szerint, még az is bekövetkezhet.

Jó filmet lehetne csinálni belõle. Botrányosat. Világbotrányt.”

Jancsó Miklós

Részletek a könyvből

„…Az öregasszony egy nagyon szegényesen berendezett, kopott vakolatú előszobába vezetett bennünket. A szoba felől hátborzongató hörgések hallatszottak. Olyannyira megszállt a félelem, hogy földbe gyökerezett a lábam, és képtelen voltam megmozdulni. A lakásban különös szag terjengett, rögtön tudtam, hogy a halál szaga az…”

„…Szinte beestem a förtelmes szagú, lehúzott redõnyû, félhomályos szobába. Bár irtóztam még a gondolatától is, akaratlanul is azonnal arrafelé fordultam, ahol a haldokló feküdt. Egy törülközõt tettek a feje alá, egy vörös rózsákkal díszített fehér törülközõt...”

„…Amint elnéztem a lefelé tartó koporsót, melyben egykori szeminarista fogolytársam a világ számára itt hagyott maradványa nyugodott, szánakozva emlékeztem az egykori Erasmusra, aki elhivatott papi tanonc létére szerelmi csalódása áldozata lett…”

„…Felálltam és magára hagytam az öreg apácát, hogy utolsó élettelen óráit nyugalomban tölthesse el ebben a gyarló világban, amíg le nem ereszkedik az anyaföldbe. Valahol a távolban egy harang éjfélt ütött. Az imádkozók közé mentem, s jókedvemben odafeküdtem közéjük. A kõ hideg volt ugyan, de egy darabig nem emeltem fel a fejemet. Valaki mellettem hangosan zokogni kezdett, mire odahajoltam hozzá és megcsókoltam az arcát. Egy könnycsepp volt a jutalmam, ami játékosan futott le a nyakamon. Az áhítattal átitatott levegõben lassan elbóbiskoltam, rövid álmomra mint valami köd ereszkedett le a tömjén…”

„…Az apácák mindegyike egy gyertyát tartva kezében körbe-körbe járta a feszületet. A gyertyák ingadozó, misztikus fényében megpillantottam a bûnbeesés által a hatodik parancsolatot megszegni kívánó apácám kislányosan bájos arcát, ami minél mélyebben és minél gyorsabban merültünk el egymás lüktetõ testében, annál jobban kivirágzott, fellángolt és kivirult; olyan volt, mint valami tündérarc, harmatos rózsaszirmokkal, amint a kéj szenvedélytõl duzzadó tengerének árjában egyre vadabbul alámerül…
Amikorra csaknem ájultan visszahanyatlott rám, és lángoló arcával, elernyedve hozzám bújt, addigra az apácák is befejezték a céltalan bolyongást odakint. Olyannak tûnt, hogy körmenetükkel idõnként elhaladva elõttünk felajánlásokkal halmozták el Jézus Krisztust, melyeket tudattalanul talán éppen az olyanokért tettek, mint mi.”

„…Dideregve, összekuporodva feküdtem a hideg földön. A tehetetlenség érzete elviselhetetlennek tûnt. Nem értettem, hogy mi történik velem, azt meg fõleg nem, hogy miért. Kábult voltam, így nem voltam képes rá, hogy tiszta fejjel gondolkodjak, s keressek megoldást erre a rettenetes helyzetre. Azokban az átkozott órákban szerettem volna Eszterre gondolni, de még ez sem sikerült.
Elhagyatottan feküdtem a szeminárium egyik eldugott pincéjében, távol a világtól, elszigetelten, magányosan, s akkor életemben elõször gondoltam, mint lehetséges menekülésre, a halálra...”

„…Miközben felfelé bandukoltam e két szent életû reverendás alakkal, szörnyû látomás gyötört: a néhai Jézus voltam, akit. Poncius Pilátus elé két légionárius kísért, hogy meghallja tõle a halálos ítéletét, amelyet a Kis Szinhedrion hozott Jesua Ha-Nocri vádlott ügyében…”