Malota László: A papi eljegyzés

A szemináriumi cellám nyomasztó csendjében ültem és vártam, hogy jöjjön kispaptársam és dacolva a szilenciumos lelkigyakorlattal meglátogassuk az apácákat, akikhez egy sötét folyosón át lehetett átmenni.

Lucianus, izgatottan és kivirulva rohant be hozzám, mire azonnal felálltam.

- Annyira boldog vagyok! Gyerekáldásban részesültünk. Teréz állapotos!

- És elhiszi majd a főnővér, hogy szeplőtelenül fogant? - kérdeztem érdeklodve, hiszen Teréz apáca volt.

- Mit számít! Drága testvérem, kérésem van feléd - ragadta meg a kezemet két tenyere közé fogva. - Legyél a tanúm.

- Szerintem elég bizonyíték a gyerek - feleltem.

- Jaj dehogyis te bolond, én ma estéről beszélek! Ma este lesz a nagy nap. Eljegyzem Terézt!

Néhány perc elteltével már visszafogott lépésekkel, reverendánkat megemelve haladtunk el a többi kispap cellája előtt, hogy a hátsó lépcsőn, és a sötét folyosón át egyre közelebb kerüljünk a meghitt apácacellához, ahol bizonyára Teréz már izgatottan várja leendő vőlegényét, akinél jegyűrű helyett két rózsafüzér-olvasós gyűrű volt, ami úgy hiszem kitűnő döntés, egy kispap és egy apáca eljegyzéséhez. Amikor elértük a cellaajtót, Lucianus megállt, az ég felé fordult, és keresztet vetett.

- Köszönöm őt Uram, köszönöm! - és benyitott a teremtményhez, akiért az imént adott hálát.

Teréz azonnal elpirult, amikor meglátott minket, és arca égett a boldogságtól amint megölelték egymást szeminaristatársammal. Azóta sem láttam ennyire boldog párt.

- Hát kezdjük akkor el - ajánlotta zavartan Lucianus, és körbenézett az apácacellában, ahol hármunkon kívül még egy szoror állt, Ramóna, aki Teréz tanúja volt. Az asztalhoz léptem, meggyújtottam a gyertyákat és lekapcsoltam a lámpát.

Lucianus örömittasan Teréz elé térdelt: - Ígérem… Fogadd ezt a gyűrűt szerelmem jeléül, s… komoly szándékaim miatt. Legyen ez a gyűrű neked… szerelem bizonyítéka, s abbéli szándékom előrevetítője, hogy egyszer azt akarom… illetve szeretném, hogy megkérhessem a kezedet és… de mit beszélek én ennyit - fejezte be kissé zavaros mondókáját és elkapta Teréz kezét, majd kissé ügyetlenül felhúzta ujjára a rózsafüzérgyűrűt.

- Köszönöm - dadogta Teréz, és zavartan pislogott körbe. - Mit kell ilyenkor mondani? - kérdezte fülig pirosan, segítségkérően nézve rám.

- Fogadkozz te is - ajánlottam barátságosan.

- Jó - örült meg az ötlenek. - Fogadom, hogy hű feleséged leszek… persze ha egyáltalán elveszel engem… és gyermeked jó anyja… és jó házastárs, és… talán ennyi elég is - zárta gondolatmenetét, és lehajolt, hogy megcsókolja Lucianus száját, de csak az orrát sikerült. Mindketten zavartan felnevettek. Lucianus az asztalhoz lépett, és misebort töltött a poharakba, míg Teréz az ágyhoz ugrott, és lehasalva a földre kihúzott egy kis dobozkát, aminek társaságában felült az ágyra.

- Gyertek hadd vendégeljelek meg benneteket - mondta mosolyogva és bontogatni kezdte a gondosan átkötött csomagot, de remegő kezeivel sehogy sem bírt a zsinegekkel, úgyhogy Lucianus segített neki.

- Gyertek egyetek - fordult felénk sugárzó arccal. - Én magam készítettem ezeket - büszkélkedett és miközben mindegyiket megemelte, magyarázgatott: - Ebben egy kis dió van, ezért nem annyira édes. Ebben meg vékonyra szelt alma és fahéj. Ez nagyon finom. Ez itt meg krémes. Az anyagát magam találtam ki - és megsimogatva Lucianus arcát hozzátette: Neki ez a kedvence.

Hajnalig maradtunk, és ünnepeltünk. Amikor visszatérve a Szemináriumba elváltam Lucianustól a kápolnába mentem, ahová annak idején magamtól egyszer sem, és életemben először hálát adva Istennek tiszta szívvel fordulva felé imádkozni kezdtem.

Néhány héttel később Teréz kilépett a rendből. Lucianust hivatástisztázásra küldték a püspökéhez, ahonnan nem tért vissza többé a szeminaristák közé. Fél évvel később az esküvőjükön találkoztunk újra; nagyon megörültünk egymásnak, és valamiért mindketten csodálkozva néztek rám, amikor elmeséltem, hogy kirúgtak a papneveldéből…