Malota László: Párizsi kaland

Amilyen lassú léptekkel távozott a februári hajnal a Montmarte utcáiról, annyira gyors lépésekkel közeledett felém egy fiatalember miután kivágódott az egyik sarok mögül. Bizonyára fázik, vagy elaludt és nem akar elkésni a munkájából, tépelődtem magamban igyekezvén megfejteni ennek a nagy sietségnek az okát. Ebbéli elképzeléseimben kicsit elbizonytalanított, hogy közben félrelökött egy asszonyt, aki szándékával ellentétesen, akaratlanul az igyekvőnek útjába került. A mögötte futó huszonéves lány már megerősített benne, hogy nem egy lelkiismeretes munkásemberhez kerülök egyre közelebb. Persze még mindig vélhettem volna ellenállhatatlan csábítónak, aki a ránehezedő elviselhetetlenül terhes szerelem elől menekül. Azonban ilyen csábítók viszonylag ritkán hordanak maguknál női retikült. Segítőkész úriemberhez méltóan az alkalmas pillanatban kitettem a lábamat, hogy némileg lelassítsam a fiatalúr száguldást, aki végül a betonon szétterülve jelezte, hogy tulajdonképpen nem szeretne tovább szaladni. Kedves mozdulattal hajolva le hozzá barátságosan mosolyogva emeltem ki kezéből a táskát, egy fejbiccentéssel jelezve a búcsú percének beálltát és nyugodt, méltóságteljes léptekkel indultam el a tulajdonosnő felé. Miután visszaadtam a retikült, a hálás tekintettel néző fiatal lány arcának bájában gyönyörködve türelmesen végigvártam, amíg a lihegés normális lélegzetvétellé alakul.

- Merci, merci - ismételgette amikor újra levegőhöz jutott. Válasz helyett kedvesen mosolyogtam rá.

- Sophie - nyújtotta a kezét, majd megkérdezte beszélek e franciául. Megmondtam, hogy nem. Ezt követően, bizonyos próbálkozásokból rájöttem, hogy ő viszont csak franciául beszél.

- Café? - kérdezte.

Természetesen beleegyeztem, úgyhogy az egyik mellékutcában lévő kávézóba mentünk, ami éppen akkor nyitott ki. Miután rendeltünk Sophie szótlanul ült velem szemben, és egyenesen az arcomba bámult. Érdeklodve és várakozással néztem vissza rá. Hosszú percek teltek el így, majd meghozták a kávénkat. A lány még mindig nem szólt de kifelé fordított tenyérrel felém nyúlt, mire megfogtam a kezét. Megittuk a kávét, és amikor fizetni akartam Sophie erőteljesen megrázta a fejét és rendezte a számlát. Megköszöntem neki, és magam elé engedve kiléptünk az utcára. Gondoltam itt érzékeny búcsút veszünk de megfogta a kezemet és maga után húzva jelezte abbéli vágyát, hogy továbbra is a társaságának szeretne.

Rövid séta után befordultunk az egyik keresztutcába, majd néhány perc után megálltunk egy bérház kapujában, amit kulccsal kinyitott és betessékelt. Felmentünk az emeletre, és beléptünk a félhomályos lakásba, ahol még nem húzták el a sötétítőfüggönyöket. Átmentünk a nappalin és nemsokára a hálószoba ágyánál találtam magamat. Mialatt néhány pillanatig így álltunk pár lépésnyire egymástól, végigmértem a lányt. Nem tűnt olyannak aki férfiakat csal fel a lakásába, hogy pénzért lefeküdjön velük. Sophie ekkor kedvesen rám mosolygott és zavartalanul vetkőzni kezdett. Leültem az ágy szélére és miközben néztem a lehető leghamarabb végiggondoltam az eshetőségeket.

Amikor később kiléptem a nappaliból a lakás folyosójára, megérezvén, hogy néznek hirtelen hátrafordultam, mire a résnyire nyitott ajtó bevágódott. Sophie zavartan tessékelt ki a lakásból.

Lefelé a lépcsőházban még egyszer átnéztem a zsebeimet, de különös módon, az óvszeren kívül semmi sem hiányzott. Értetlenül léptem ki az utcára, miközben próbáltam magam elé idézni annak a fiatal férfinek az arcát aki pár perccel azelőtt az ajtóból leskelődött, mert furcsa módon ismerősnek tűnt. Mintha ugyanaz az alak lett volna, aki hajnalban, táskával a kezében felém szaladt...