AMIRŐL HALLGATNOM KELLENE

"A folyosó kihalt, sehol egy lélek. Aztán különös zaj üti meg a fülemet, mintha valami állat nyüszítését hallanám a távolból. Bizonyára valami macska vagy patkány, mert ebben a kollégiumban az sem kizárt. A hátsó helyiségek valamelyikébol jön a hang, ami kezd egészen másra hasonlítani. Megállok az egyik csukott ajtó mögött, ahonnan már jól hallatszik a nyüszítés, félelmetes hang ez, borzalmasabb, szívbemarkolóbb, mint egy éles sikoly, ami beletép az éjszakába, mert az pillanatnyi félelem, rettegés hangja, ez pedig szűnni nem akaró folyamatos szenvedésé. Visszafojtott lélegzettel, óvatos mozdulattal, nagyon lassan lenyomom a kilincset... Van valami, ami megriaszt attól, hogy közelebb menjek hozzá, mintha leprás lenne, mintha az érintése, de még a közele is fertozo lenne..."

"Képtelen voltam másfelé nézni, elvesztem benne, a szépségében, arcának vonásaiban, az ajkának ívében. Ahogyan az üde napfényben megcsillant a haja, és árnyékok szaladtak át az arcán. Elképeszto volt, hidd el, szerettem volna akkor megsemmisülni valami varázslatban, hogy örökké ezt az arcot lássam. Azt hiszem már akkor megorültem érte, abban a pillanatokból összeálló percben, és nem szabadulhattam." 

"Azon  az éjjelen, pontosabban délelottön annak ellenére, hogy kimerült voltam, semmit sem tudtam aludni. Forgolódtam csak, és szorongások közepette gondoltam arra, hogy mit tettem. Szeretném neked leírni azt a helyzetet, de nem könnyu. Ha már voltál ilyen helyzetben akkor tudod, hogy mirol beszélek. Tudatosul benned, hogy csináltál valamit, amit nem lehet visszacsinálni, és senki nem tud változtatni rajta. Senki. Van egy titkod, amit orizned kell, amirol nem beszélhetsz senkinek, ami nyomasztani fog, és ami miatt másképpen látod a világot, másképpen nézel az emberekre, és amikor nevetnek körülötted, és felhotlen az öröm, neked eszedbe jut, hogy bár ne tetted volna meg, és akkor te is így tudnál nevetni."