A lágy tavaszi szellő gyöngéd érintéssel reszketett szőke hajad bágyadt napsugarú csillámló fényei között, s amint közeledtél felém szinte éreztem ahogyan bódító parfümöd illata átitatja a hűs levegőjű áprilisi délután ernyedtségét, melyet kecses alakod körvonalai pillanatok alatt feloldottak. Megannyi mesebeli varázslatú gesztenyebarna szemed a Liszt Ferenc téri fák árnyékában reám emelted, hogy általa megnyíljon előttem a világ és a felfoghatatlanul megmérhetetlen mindenség ködén át a végtelenbe pillanthassak kábultságom szemvillanásnyi kételyei közepette, beleveszvén álomittas szépséged ezerszínű pompájába.
A tovatűnő rémületű perc hangod hallatán elfogódottan illant tova miközben az arcunk összeért…
Az étterem kerti asztalainál halk sóhajú villámként nyilallt belém a felismerés, hogy a minket körülölelő virágzó természetű délután keggyel teljesen eszmélő perceiben közeled mily kiváltság nekem.  
Nem ismertelek… ezért vélhettem úgy csupán szépséged az, ami megbabonázottan elvakított és mindent oly széppé és értékessé változtatott körülötted.
A kezdeti rám zúduló forgatagban, szemem előtti szikrázás felszínességében nem láthattam tisztán lényed teljességét csak az jutott el hozzám, amit a legtöbben észrevesznek ha téged csodálnak…
De a kérlelhetetlenül tovarepülő idő a maga felmérhetetlen állandóságában mégis engedékenyen elegendő percet hagyott jóvá a felfogásnak, hogy értelmem tisztán láthassa beigazolódni mindazt, amiért veled találkozni szerettem volna.
Az életed körüli reflektorok erőteljes fényét elsötétítette a felettünk átsuhanó esőfelhők sokasága, hogy az erőtlenségében mögülük bátortalanul kibújó Nap fényében néhány percre  megpillanthassam a valódi értékeket benned.
Amint hallgattalak, s bennem megannyi gondolatú látomást szülő gondolataid az árnyak között eljutottak hozzám mindez egyre valóságosabbá vált hitetlenségem foszlányainak semmivé válásának közepette, amíg a kegyetlen perc belé nem hatolt ebbe az idilli világba.
A fodrászüzlet előtt váltunk el… a szomorú bágyadtság leverten körém fonódva elterpeszkedvén a tér padjain végigterült a kövezeten, amin elhagyatottan, az álomtól megfosztottan indulnom kellett, visszavánszorogva a hétköznapok nyomasztó ürességébe, melyekre nélküled a szürkeség leple hullott.
Üveges tekintettel, kábultan és elgyengülve mentem át az úttesten, az étterem irányába, ahol, annak előtte, hacsak rövid időre is megélhettem a csodát, s megérintett általa mindaz, amit már elfeledettnek, magamat reá alkalmatlannak hittem, és elmerengvén az immáron magányosan búsuló asztal látványában, felelevenítvén a múlt beláthatatlanságában elvesző időt, tudatosult bennem, hogy mégiscsak van remény…
A percekért, amiket lényed közelével nekem ajándékoztál hálával tartozom, hiszen  akaratlanul, régóta kutatván meglelhettem azon a lágy tavaszi szellőjű áprilisi délutánon a legmagasztosabbat, Téged, a múzsámat…