Malota László: A vak lány

Idén, augusztus huszadikán történt amikor a kezdetben csak csepergő eső hirtelen viharrá duzzadt, és az emberek fejvesztve menekültek a szállodákba, kapubeállókba, remélve, hogy elkerülhetik a tavalyihoz hasonló tragédiát. Szerencsémre időben elindultam, és már a kocsimban ültem, amikor az eső megvadulva ráeredt. Kifelé hajtottam a városból a Váci úton, amikor az egyik buszmegállóban megláttam egy magányosan ácsorgó lányt, aki fehér botot tartott a kezében. Lefékeztem, és megszegve a közlekedési szabályokat visszatolattam a megállóba. “Nem akarok tolakodó lenni, de ha megengedi szívesen elviszem.” - mondtam a lehúzott ablakon át. “Nem akarok a terhére lenni” - felelte nyájas hangon és valahová a kocsi fölé meredt üveges tekintettel. “Egyáltalán nincs a terhemre, szívesen elviszem” - mondtam és kiszállva megkerültem az autót, majd kinyitva az ajtaját besegítettem az első ülésre a vak lányt. “Köszönöm, igazán rendes magától” - hálálkodott. “Ez a legkevesebb. Hová megy?” “Káposztásmegyerre. De ha nem arra megy, szívesen kiszállok hamarabb, mert nem akarok a terhére lenni.”- felelte. Természetesen megígértem, hogy hazaviszem, hiszen a vihar egyáltalán nem akart enyhülni, az ég alja pedig szinte teljesen fekete volt már. Néhány perc után beszélgetni kezdtünk, s a lány elmesélte, hogy egy közlekedési balesetben veszítette el a látását, és hogy a szüleivel él, akik nagyon rossz anyagi helyzetben vannak, ráadásul súlyos betegek. Az édesapjának pedig érszukület miatt amputálni kellett mindkét lábát, úgyhogy egész nap csak fekszik, és alszik. Aztán sokáig hallgatott, majd ha lehet még szomorúbb hangon mesélte el, hogy az öccsét alig két hete tartóztatták le, mert megpróbálta kirabolni a lakótelepükön lévő éjjelnappali boltot, hogy pénzt szerezhessen az édesanyjuk szívműtéthez. Azóta az ő fizetése sincsen nekik, annak ellenére, hogy nagyon kevés volt, hiszen a fiú alkalmi munkákat tudott csak vállalni, mert szellemileg fogyatékos. Elszorult szívvel, és könnyes szemmel hallgattam a lányt, és nem tudtam megérteni, hogy miért ilyen kegyetlen a sors, hogy ennyi csapással sújt valakit, holott ezekből egy is bőven elég lenne. Időnként, telve szánalommal és együttérzéssel odapillantottam a lányra, aki mereven nézett előre. Közben azon tűnődtem, hogy miként tudnék segíteni rajta, anélkül, hogy megbántanám. “Legalább én tudnék dolgozni, de a vakok intézetében most nincsen felvétel, pedig ott tudnék dolgozni, akkor a nyugdíjamat ki tudnám egészíteni kicsit, és akkor nem lennénk rászorulva a nagynéném főztjére. Tudja most is azért voltam, egy kis levesért, amit este megeszünk a szüleimmel. Jelenleg én vagyok az egyetlen járóképes a családban. Még szerencse, hogy a vakigazolványommal ingyen utazhatom. Hálás is vagyok ezért a jóistennek. Csak az öcsémet is megsegítené. Nem hiszem, hogy kibírja odabent. A börtön borzalmas, főleg neki. Bizonyára csúfolni fogják. Mindenki rabszolgája lesz, és talán még meg is verik. Szerencsétlennek még csomagot sem tudunk küldeni. Pedig az talán megkönnyítené a helyzetét. Legalább akkor szerezhetne barátokat, ha finomságokat kapna és megoszthatná a cellatársaival. Mit gondol, akad a rabok között jó ember?” “Bizonyára akad - próbáltam nyugtatni - és lesz olyan, aki látván az öccsének a kiszolgáltatottságát megvédi a többiektől. De lehet, hogy a többiek sem fogják bántani, ha megtudják, hogy miért került be.”

“Bárcsak igaza lenne - válaszolta csaknem sírva. - Nagyon sajnálom őt, és szegény, ha nem lenne szellemileg sérül, bizonyára nem követte volna el ezt a rablást. Szegénykém! Ő csak jót akart, csak a szülein és rajtam akart segíteni. De hiába. Rögtön lebukott. Alig szalad néhány métert, amikor a boltos utolérte és kihívta a rendőröket, akik azonnal kocsiba ültették, és már másnap előzetes letartóztatásba került. Itt jó lesz, a sarkon, innen már elsétálok - állított meg a lány. Leparkoltam az út mentén, és keresve a szavakat, kissé zavartan vártam. “Nézze - kezdtem akadozva - nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, de úgy érzem… hogy… szóval, ha megengedi, szeretnék a magam módján, a lehetőségeimhez mérten segíteni… - Itt kivettem az összes papírpénzt ami a zsebemben volt, és számolatlanul felé nyújtottam. Az egyik kezét megfogva a tenyerébe tettem a pénzt - Kérem fogadja el, remélem kicsit megkönnyíthetjük vele az öccsének a sorsát, vagy a szüleiét.” “Köszönöm” - sóhajtott fel elakadó hangon. Miután segítettem neki kiszállni még egyszer megköszönte, majd elváltunk. Egyirányú utca volt, úgyhogy csak a lakótelep felé tudtam menni, ahol azonban eltévedtem. Jó időbe tellett amire visszataláltam a főútra. Néhány kereszteződéssel arrébb pirosra váltott a lámpa, és lefékezve a kocsit megálltam. Egy világoszöld autó állt be mellém a kétsávos útra, odapillantottam a vezetőjére, aki vidáman énekelgette az autórádióból szóló számot. A vak lány volt az.